A tolerancia átka

Épp olvasom, hogy Lipcsében, Richard Wagner, a romantika kiemelkedő zeneszerzőjének szülővárosában a központi teret, a Főplatz-ot, ami jelenleg a Richard Wagner Platz nevet viseli, baloldali kezdeményezésre át akarják nevezni Refugees Welcome Platznak, azaz nyers fordításban Legyetek üdvözölve menekültek térnek. Szerintük ez egy pofás lépés, hogy bebizonyítsák, minden kultúrát nagy szeretettel fogadnak, még Wagner szülővárosában is.

A modern pszichológia a fent említett dolgot Stockholm-szindrómának hívja, de nekünk jó lesz a megfelelési kényszer kifejezés is. Németország képtelen túllépni az általa a második világháborúban elkövetett bűnökön, s állandó lelkiismeret-furdalását képtelen kiegyenlíteni. Pedig igazán igyekszik, de mint Szaturnusz, felfalja gyermekeit, sőt,  őseit is. Pedig Wagner, Mahler, Johann Christian Dahl, és a sok más igazán európai művész hazájában, a Bauhaus szülőhelyén az állam és a nép folyamatosan tagadja meg őket, hogy aztán az ő kultúrájuktól távol álló egyéneknek állítsanak emléket, bizonyítván, hogy már megváltoztak. Talán ezt hívják úgy, hogy átestek a ló túloldalára.

Pedig a németek nagy része a vasfüggöny jó oldalára került, ahol a jólét, és a gazdagság köszöntött rájuk, majd a berlini fal leomlása után csatlakozott hozzájuk az NDK népe is. Azóta Németország Európa gazdasági non plus ultrája, s politikai szerepének fontossága elvitathatatlan.

Jó dolgában a kutya is megvész, mondotta volt nagyapám, és az élet őt igazolja. Ahogyan a feminista törekvések is, úgy a németek liberalizmusa, toleranciája is valami jónak lehetett volna az alapja, de úgy ahogy előbbi a magzatgyilkosságokért folytatott harcban, és férfiellenességben merül ki, úgy utóbbi mára idegenimádattá fajult. A tolerancia mint olyan fontos, a törvény előtti egyenlőség úgyszintén, sőt, a tényleges menekültek befogadása és segítése is, ugyanakkor meg kell találni a különbséget a gazdasági célok által vezérelt bevándorló, és az életét mentő menekült között. Ahogyan régebben mindenki Charlie, most mindenki szír lett, s koszovóiak lengetik a menekültpapír, és a „jogunk van…” kezdetű lózungokat skandálják. Fel kell ismernünk, hogy Európa, a klasszikus értelemben vett európai kultúra haldoklik, le kell számolnunk a dekadenciával, az art deco óta világrajött selejtekkel, és felemelt fővel kell mentenünk tovább európai értékeinket. Mert a hagyomány ápolása nem a hamu siratása, hanem a tűz továbbadása.