Amikor Amerika belép – Árnyékból a fényre

1917 tavaszán az Amerikai Egyesült Államok belépett az első világháborúba, az antant oldalán, hatalmas gazdasági és katonai potenciált képviselve. Az amerikai közvélemény szívesen fogadta a háborúba való belépést, végre megmutathatják mire képes a nem is olyan régen szerveződött újvilági nemzet. Az antanthatalmak április 6-át megelőzően is számoltak az Egyesült Államokkal, hiszen nyersanyag és hadianyag szállítóként már hadviselőnek volt tekinthető. Célunk nem a történeti események felsorolása, sokkal inkább a belépés okainak kutatása.

1917 előtt az Egyesült Államok az izolacionizmus politikájára épülő ún. Monroe-elvet és a gazdasági függetlenséget tekintette a legmeghatározóbb külpolitikai doktrínának. Előbbi az elszigeteltséget jelentette, vagyis olyan külpolitikai magatartást, mely szerint nem avatkozott a világ és különösen Európa ügyeibe, ismerve az öreg kontinens akkori túlsúlyát a világpolitikában. Utóbbi a gazdasági kiterjesztést jelentette, olyan irányelveket, mely által Közép- és Dél-Amerikában is az északi elvárások érvényesülnek.

Az első világháború megváltoztatta a korábbi polgári világrend játékszabályait, újat hozott a csatamezőkön és a politikai központokban. Letűnt egy korszak, a hagyományos politizálás és a klasszikus elméletek kora, felváltották az „ancien régime-t”. Négy év alatt, amíg a felek egymással vesződtek, sorra szűntek meg a „hosszú XIX. század” értékei, átadva a terepet a modern politikai és szélsőséges irányzatoknak, katalizátorként hatva a következő 20-30 évre.

Az Egyesült Államoknak mindehhez gyorsan és hatékonyan kellett alkalmazkodnia. Pillanatok sokasága végre elhozta az alapító atyák által hőn áhított célt: megmutatni a világnak mire képes a demokrácia uralta ország gazdasága és katonai ereje, mire megy a világgazdaság leendő centruma. Természetesen kishitűség lenne azt hinni, hogy csupán ezek a célok vezérelték Wilson elnököt és tanácsadó testületét. A válaszokat mélyebben találjuk. Az amerikai társadalom felső rétege egyre koncentráltabb erőnek hatott saját országában, kiforrott elképzelésekkel és széles politikai réteggel, mindemellett a második ipari forradalom új eredményeivel. Az akkor felnövekvő generáció hitte és vallotta, hogy Amerika naggyá tehető, minden valamire való állampolgár képes olyan hasznos tagja lenni a közösségnek, hogy egy közös felhívásban megmutassa hazafiságát. A patriotizmus egyik hazája nem véletlenül az Egyesült Államok, bizonyítja ezt a háborús helyzet is 1917-ben. Az „amerikai szellem” – ha létezik egyáltalán ilyen – a szabadság és egyenlőség felvilágosodás korának gyökereiben, illetve a patriotizmus eszméjében testesül meg, független hazafias jelszavak mögött megbújva. Ezen eszmeáramlatok mellett szorosan meghúzódik a pacifikus világkép, a békén és erőegyensúlyon alapuló egykori angol felfogás, miszerint csak a status quo mellett való érvelés lehet helytálló.

Az Egyesült Államok az eddig felsoroltak mellett tesztelte azt is, hogy mennyit bír el a demokrácia, átvitt értelemben persze. Mennyi politikai érték szükséges ahhoz, hogy Európa országait, régióit pacifikálják és demokratizálják? Wilson elnök nem számolta ki, s nem is lett volna értelme, helyette közzétette 14 pontját. Mintát adott az európai nagyhatalmaknak miszerint járjanak el, majd amilyen csendben jött az amerikai útmutatás és segítség, olyan gyorsan távozott is. Maradt utána elég kétség, felháborodás, elkeseredettség, illetve örömkönnyek és diadalmas beszédek hosszú sora.

Európa nem felejtette el az amerikai segítséget, ha most eltekintünk a gazdasági-anyagi hozzájárulástól, akkor a politikai segítség volt meghatározó. Egy biztos az Egyesült Államok 1917 tavaszán belépett a háborúba, eldöntve ezzel az első nagy világégés sorsát, azóta jelen van a világpolitikában. 100 év távlatából is tisztán kitűnik: jó lépésnek bizonyult Wilson elnök döntése? YES, ALL RIGHT!

Sakáč Roland