Az idő elszáll, az emlék megmarad

Nem rég voltam egyetemista. Papíron. Ott… ott nem rég. Május harmincegyig. Nem volt régen, az még nem volt négy hónapja sem. Olyan közel van, de még élénken él bennem. Egyszerűen még nem fogtam fel, hogy már nem vagyok az. Nem rég. Ezzel vigasztalom magam és közben nyűgölködve próbálom magam felébreszteni a Nagybetűs Életnek csúfolt mocsok rémálom szerű valójából, bízva abban, hogy a Sirály Kollégium falai közt ébredek, ahol újra belevethetem magam az egyetemisták szabadságába. Ahol újra az lehetek, akinek érzem magam mindmáig: egyetemista.

Én már végeztem. Papíron. Ott… ott már igen. Május harmincegyedikével. Nem volt régen. Még négy hónapja sincs. Még nem fogtam fel. Azóta már dolgozom. Tanár lettem. Oktatok és nevelek. Azt csinálom, aminek kitanultam. Amire az Egyetem, a büszkén vállalt és máig szeretett Alma Materem felkészített. Oktatni és nevelni. A legjobb tudásom szerint. Én csinálom, miközben zakóm hajtókáján még most is ott díszeleg a Selye János Egyetem címere, melyre mindig örülök ha rákérdeznek, mert így szóban is el tudom mondani, hogy azon egyetem címere ez, melybe öt évig jártam. Csak jártam. Mert, már végeztem. Az egyetem felkészített arra, hogy hogyan kell tanítani… oktatni és nevelni, de sajnos arra nem, hogy hogyan kell búcsút venni Tőle és vele a fiatalkor legszebb éveitől.

Már nem vagyok egyetemista. Papíron. Ott… ott már nem. Május harmincegyedikével. Nem volt régen. Még négy hónapja sincs. De nem tettem túl magam rajta. Még nem. Lélekben még mindig egyetemista vagyok, hiába megyek be nap mint nap az osztályba és adok órát immár tanárként. Számomra, az egyetemen történő dolgok még mindig „nálunk az egyetemen” és nem „ott az egyetemen” történnek. Számomra még mindig „mi egyetemisták” és nem csak „egyetemisták” vannak. E nyelvi „botlásokon” nem tudok túllépni és igazából nem is szeretnék. Szeretném, ha ez nem nyelvbotlás, hanem a valóság lenne. Újra. Újra, s maradna az örökké. Még visszavágyom: még szeretném. Még hiányzik.

Még egyetemista vagyok. Lélekben. Ott… ott még igen. Május harmincegyedike után is. Régen volt már. Már lassan négy hónapja. De, kitartok. A rossz álomnak tűnő kegyetlen valóság fakó arcának szürke szemei lassan teljesen megbabonáznak, és felejtetik el velem az egyetemista élet rózsaszín ködebe burkolózott szabadságát. E szabadság emlékei fájó, de mégis kellemes emlékként sejlenek fel mindig, mikor az egyetemről olvasok, esetleg az egyetem falai közt járok. 2017 tavaszával megszűntem egyetemistának lenni. De nem bírtam ki, egyszerűen kellett még egy utolsó keserédes, mégis üdítő búcsú, mely egy hatalmas dózisban adta vissza számomra néhány napra azt az élményt, melyet egyetemistaként rendszeresen átéltem. Ez volt számomra a 2017-es gólyatábor, melyen immáron vendégként vettem részt és melyen két napra újra egyetemista lehettem. Két napra. A nagy dózisú lelkifröccs után immár kezdem magam is ráébreszteni arra, hogy ezt már ideje elengednem. Tovább kell lépnem. Fel kell fognom, hogy immáron új emberek kezdik el élni azt az életet, amit én éltem öt évig. Egyszer mindennek eljön az ideje és úgy érzem, hogy számomra a gólyatábor volt az az epocha, ami után lelkiekben, szándékoltan tudatosítanom kell magamban, hogy az élet változik. Az idő elszáll, de az emlék megmarad.

Büszke vagyok arra, hogy Felvidék egyetlen magyar Egyetemén tölthettem életem eddigi legszebb öt évét és köszönök neki mindent, amit csak adott!

Csicsay Imre