Európa válaszúton

Az elmúlt hónapok eseményei alaposan átrajzolták Európa térképét. A döntő katonai és rendőri beavatkozásokon túl egyéb, a háttérben meghúzódó események görgettek a kontinens politikáját. A dekadens nyugati reálpolitizálás igencsak válságos időszakát éli. Vezető hatalmak, mint Németország, Franciaország nem tudnak alternatívát kínálni a belpolitikai és külpolitikai válsághelyzetek kezelésére, illetve az Európai Unió jövőjének mikéntjére. Az fent jegyzett országok alapító tagjai – a Benelux államok és Olaszország mellett – az Unió elődjének az Európai Gazdasági Közösségnek. Anno a Közösség gazdasági pilléreken jött létre, hosszú távlati politikai és integrációs célokkal. Mára a gazdasági szempontok mellett hangsúlyosabb a politikai és különösen – Törökország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia es Ukrajna vonatkozásában – a vallási dimenzió kellő szintű teljesítése, valamint javítása. Ilyen megváltozott alapelvek mellett szükséges és érdemes újragondolni az Unió további integrációs lépéseit, kiemelten a már évtizedek óta tagokként jegyzett országok politikai elvárásait.

Egyre inkább olvassunk és tapasztaljuk, hogy magas elvárásokat támasztanak a közelmúltban csatlakozott országokkal szemben, mind gazdasági, mind politikai, mind pedig szellemi értelemben. A Nyugat célja – az Egyesült Államokat, Kanadat most nem tekintjük a Nyugat részeinek, hiszen ők egy külön elemzést is megérnének – a kontinentális politizálás magasabb szintre juttatása, cél hogy a még fejlődő egykori regionális középhatalmak idővel a struktúra hosszú távú mozgatói és haszonélvezői legyenek. Gondolati síkon az elképzelés tökéletesen illeszkedik a már említett reálpolitizálás határai közé! A valóság ennél jóval árnyaltabb képet mutat.

Az egykori alapítók és elsők között integrált államok elérték a szövetség valamennyi előnyének és lehetőségeinek tetőfokát. Nekünk úgy tűnik hogy mindezen események után a Nyugat mintha ciklikusan visszalépne az Unió vezetése terén, csökkenőben van azon politikai elhatározás, amely egykoron életre hívta a szervezetet. Sokkal fontosabb lett minden más politikai prognózis, mint az Unió továbblendítése. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az Unió ölbe tett kézzel várja mikor lesz a jövőt illető kérdések megoldása, hiszen a centralizáltság továbbra erős, a nemzeti szuverenitás egyes esetekben való megsértése pedig újabb és újabb politikai vitákat generál. Dolgozik a szervezet, csak politikailag mutatkoznak a gyengeség jelei.

Mindezek mellett nem szabad elfelejtenünk az aktuális folyamatok hatásait, mint a migráció intenzitását, a terrorizmus burjánzását. Az előbb megnevezett akut problémák miatt felértékelődött Közép-Kelet Európa, ma már nem az egykori posztszocialista országok között említhetjük őket, s nem is a periféria tárgykörben, hanem geopolitikai szemszögből nézve igen is a centum lett a V4-ek és a balkáni országok egy része. A centumban való helytállás nagy feladatokkal és kihívásokkal jár, ugyanakkor javíthat az itt létező országok megítélésén és politikai besorolásán. A geopolitikai változások tehát kétirányúak:

– biztonságpolitikai szempontból a hatalmi centrumok áthelyeződnek, gazdasági értelemben a Nyugat továbbra is dominál, ereje ezen a téren egyelőre időtálló

– a nyugati politikai paletta szétforgácsolódik, nincs már egységes liberális politikai retorika, erősebb bal és jobboldali eszmei áramlatok sulykolnak, míg Közép-Kelet Európában és a Balkán egy részén egymáshoz illeszkednek a politikai irányzatok.

A megnevezett változások okán a nyugati politikai elitnek tehát észre kell vennie, hogy a kontinentális politizálás már nem a 6 vagy 12 ország számára kihívás és feladat, hanem mindez 28 tagállam közös érdeke, még akkor is amikor a szervezet tagállamainak súlya változó. Az Európai Unió valószínűleg most jutott el a változás korába, minden reform a szövetség és a kontinens jövőjének egyik hangsúlyos pontja lesz. A további integráció pedig megmutatja, hogy a szervezet milyen irányba mozdul a következő évtizedekben, politikai és vallási tekintetben hogyan alakul át.

Sakač Roland