Európát, a büszke nőt…

Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy naponta kell cserélgetni a profilképen a zászlókat. Túlzó, és rosszindulatú, de majdnem igaz. Európának – ahogy megismertük, ahogy megszerettük – végérvényesen vége. Vége van a nagyszerű hagyományaira, a történelmére büszke Európának. Maradt nekünk ez a valami, ez a kis ékszerdoboz, a civilizáció bölcsője, tele gyilkoló őrültekkel. Mert nem nevezhetem másként azokat, akik Istenre – Allahra – hivatkozva képesek kioltani egy (ha még egy csak egy…) ember életét. Európa romjai között bóklásznak, mert a nagyságra már csak a romok emlékeztetnek.

„A majmok az ő városuknak nevezték ezt a helyet, s úgy tettek, mintha lenéznék a Vadon Népét, amiért az erdőben él. Pedig hát fogalmuk se volt arról, mire valók ezek az épületek, és hogyan kellene hasznukat venni. Körbeültek a király tanácstermének padozatán, bolhászkodtak, és embernek hitték magukat, vagy ki s be szaladgáltak a tetőtlen házakban, vakolatot és régi téglákat gyűjtöttek össze egy sarokba, aztán elfelejtették, hogy hová dugták, csapatostul összeverődtek, kiáltoztak – aztán egyszerre, uzsgyi, játszani mentek, föl s alá futkosva a király kertjének teraszain, s mulatságból rázogatták a rózsafákat, a narancsfákat, csak azért, hogy a virágot, a gyümölcsöt lehullani lássák. Kikutatták a palotának minden folyosóját, sötét alagútját, száz meg száz sötét kis szobáját, de sohasem emlékeztek arra, hogy mit láttak, mit nem, így jöttek-mentek, egyedül, kettesben vagy seregestül, s mondogatták egymásnak, hogy azt cselekszik, amit az emberek. Ittak a víztartókból, s beszennyezték a vizet, aztán verekedtek érte, aztán csoportokba verődtek, s azt kiáltották: »Nincs az egész Dzsungelban olyan bölcs, jó, okos, erős és nemes nép, mint a Bender-log, a Majmok Népe!« aztán újrakezdték az egészet, amíg meg nem unták a várost, és vissza nem tértek a fák tetejére, remélvén, hogy a Vadon Népe észreveszi őket.”
(Rudyard Kipling: A dzsungel könyve)

Persze mindez előre látszott. Tavaly? Tavalyelőtt? Mindehhez képest Magyarország, Szlovákia, Csehország, Lengyelország, tehát a fasiszta métely az egyik legbiztonságosabb térségnek számít Európában. Minden megbukott, minden odalett.

„Mert minden tönkre ment, minden lealjasodott, de mondhatom magának azt is, hogy mindent tönkretettek, és mindent lealjasítottak. Mert itt nem valami Isteni ítélet forog fenn, az úgy nevezett, ártatlan emberi segédlettel, éppen hogy pont fordított a dolog. Az embernek a saját ítéletéről van szó. Mégpedig a saját ítéletéről és pedig saját maga felett. Amiben persze a Jóisten rendesen benne van. Hogy azt ne mondjam közreműködik…, és amiben közreműködik…, nos, hát a legordenárébb teremtés amit maga csak el tud képzelni. Megrontották a földet…, tudja? Hiába mondok magának bármit, mert mindent megrontottak, amit megszereztek, márpedig egy aljas sunyi alattomos harcban mindent megszereztek, mindent meg is rontottak, amihez ezek hozzájutottak azt megrontották. Márpedig mindenhez hozzájutottak.”
(Tarr Béla: Torinói ló)

Persze, ismét idézet, de sajnos nagyon idevágnak. Pedig egyik sem a szépségről, a fejlődésről, a haladásról szól. Bárcsak azokról kellene cikket írni. De nem. Ezt hozta Isten, ez jutott. Ebbe a korba születtünk. Kissé dühös voltam, mikor elkezdtem írni ezt a cikket, de már átment. Átvette a helyét valami. Talán a csalódás, talán a beletörődés, fene sem tudja. Elkeseredés? Látni széthullani azt, amire büszke voltam. Büszke voltam, hogy ezen a nagyszerű földrészen élhetek, hogy ide születtem, hogy van mire büszkének lennem, hogy az általam korábban sokat ekézett, ám mára létfontosságúnak tartott másod-, vagy harmadrangú európai identitást birtokolhatom, és ez változatlan. Ám ha a tűz kihuny, csak a hamu marad…

A szerző egyetemünk hallgatója