Harmóniák

Csak ülök a képernyő előtt, szemem könnybe lábad. Gondolataimon csak a Werckmeister harmóniák zenéje szűrődik át, pedig már lejárt a stáblista. De én visszatekertem. Háromszor is.

Csak keresem a szavakat, mert ilyen egyszerűen nincs. Hogy egy film ennyire zseniális, ennyire megdöbbentő, ennyire nyomasztó és ennyire szomorú legyen. Ilyen filmet nem lehet rendezni. De aztán jött Tarr Béla, és megmutatta: lehet.

harmonies_werckmeister04

A címből ítélve valamiféle könnyed kis zongoraszólamra készül az, aki leül, és megnézi a filmet, de azon kapja magát, hogy bár a rendező könnyed legato helyett őrülten veri a billentyűket, ám a végeredmény – a dallam – a világon az egyik leggyönyörűségesebb, legsimogatóbb. Fájóan simogató. Őrülten fájóan.

A gondolatok csak cikáznak: zongora, óriásbálna, Herceg, Valuska. Lehetetlen megszabadulni ettől a zenétől. Megfertőz minden gondolatot, az elme legmélyebb zugaiba mászik bele, hogy órákra, napokra befészkelje magát oda. Őrült mazochizmus kerít hatalmába, melynek nyomán újra és újra látni akarjuk a filmet. Mit filmet, csodát.

Aztán persze úgyis áthangoljuk a zongorát. Mert úgy könnyebb eladni. Itt már csak annyit lehet mondani, amennyit a film főhősének mondanak, mikor lelkesedik az “atrakció” iránt: Baj lesz ebből.

Fölöslegesek a szavak. Fölösleges ide minden, csak Víg Mihály zenéje nem.