Havasi Balázs és a dekadencia

Havasi Balázs tehetségéhez kétség sem fér, ez vitathatatlan. Tehetséges, ambíciózus fiatalember, aki megpróbálja tehetségét a lehető legjobban kamatoztatni. De ez az utóbbi kritérium valahogyan nem sikerül neki. Komolyzenének túl komolytalan, könnyűzenének pedig túl komoly.

A klasszikus zene több évszázados fejlődésében nem figyelhető meg olyan lépés, olyan változás, hogy a zeneszerzők megpróbálták volna népszerűbbé, mintegy könnyedebbé tenni a klasszikus zenét, és ezzel kiirtva belőle a varázsát. Évszázadokon keresztül a hierarchiában felülállóké volt a kizárólagos jog a klasszikus zenére, de alsóbb rétegekből valahogyan nem is nagyon övezte érdeklődés a komolyzenét. Talán ezért is hívjuk így: komolyzene.
Havasi Balázs amit elkövet, az még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető másként, mint: merénylet. Merénylet ez a klasszikus zene több évszázad alatt kialakul szabályai ellen, és merénylet ez a jóízlés ellen. Hallgassunk meg  Mahler Gyászindulóját, Liszt Csárdás macabréját, de még talán a nekem kevésbé imponáló híguló tizenkilencedik-huszadik században Debussy, Sztravinszkij, vagy Bartók bármelyik művét: ennyire közönséges, ennyire populista módon egyik sem viselkedik.

Egy klasszikus darabban ne szerepeljen szintetizátor, és legfőképpen egy klasszikus darab ne merítsen népzenéből. Tagadhatatlan, de a népzene azért népzene, mert az a népé, csúnyán szólva a plebsé, a komolyzene pedig nem. Ez körül-belül olyasféle metódus, mint ami a farmernadrág ügyében történt: felrúgva a hierarchiát nem a munkás kezdte el utánozni a gazdagot, a társadalmilag felette állót, hanem fordítva. Farmernadrágot kezdtek el hordani az urak. Kezdetben reménykedtem, hogy a komolyzenével ez nem történhet meg, hisz mindenkiben van annyi önérzet, hogy ne becstelenítsen meg egy ennyire komoly műfajt. De kiderült, Havasi Balázs önérzet híján van.