Hittel az igazságért, gyűlölettel az ideológiáért

A múlt héten újabb terrortámadás érte az európai kultúra egyik fellegvárát, Franciaországot. Az eset megdöbbentette az európai közösséget és a világ hatalmasait. Az elsődleges források és információk alapján öngyilkos merénylő magányos akciójáról van szó. Az elkövető teherautóval hajtott a nizzai ünneplő tömeg közé, akik éppen megemlékeztek a Bastille egykori bevételére, a nagy francia forradalom kitörésére. A nemzeti ünnep nemzeti gyásszá vált, s újra bebizonyosodott, hogy a nemzetközi terrorizmus erősebb, mint valaha. Vajon miben gyökerezik a gyűlölet? Milyen dogma tesz valakit hívő emberré? Milyen vallási fundamentalizmus kell a tettek elkövetéséhez?

Kezdjük szép sorjában.

Az iszlám és a keresztény vallás kapcsolata az elmúlt évszázadokban viharosan alakult. Az arab birodalom egykoron az Ibériai-félszigetet is uralta, a XI. századi keresztes hadjáratok után pedig az oszmán hódítás évei következtek a Balkánon és Közép-Kelet Európában. Mint ahogyan korábban a keresztény európai hódítók megpróbálták vallásukat és hitüket ráerőltetni a felfedezett kontinensek őslakosaira, úgy most az iszlám vallás radikális hívei próbálják szent meggyőződésüket ráerőltetni a keresztény világra. Mielőtt valaki azt hinné, hogy valamennyi muzulmán közösség Franciaországtól Közép-Ázsiáig és Norvégiától Közép-Afrikáig radikális, pusztító és gonosz: az téved, a választ ugyanis máshol találjuk.

A gyűlöletet a társadalmi-szociális hálóban kell keresnünk, tehát a nyugati jóléti társadalmakban, melyek integrációs törekvései kudarcra ítéltettek. A fiatal felnövekvő muzulmán kisebbség tagjai látva a rendszer hibáit, nem akartak, vagy nem tudtak integrálódni. A kudarc, mint negatív élmény táptalajt biztosított a radikális hívők és hitszónokok számára, hiszen könnyen rámutattak a Nyugat gazdagságára, s egyben sebezhetőségére, lassú vallási erjedésére. A mollák és kalifák dogmáin keresztül apró nézetek és elvek mentén szétforgácsolódott az iszlám közösség vallási szilárdsága, egy-egy szónoklatba bekerültek új politikai és katonai elemek, melyek újabb radikalizációra sarkallták a közel-keleti, majd pedig a csalódott, dühös és meg nem értett európai muzulmán kisebbség fiataljait. A radikalizációs folyamatot tovább mélyíti a közösségi média korlátlan használata, melyen keresztül a fanatikus szónok megszólítja a messzeségben céltalanul bolyongó ifjút, akinek jövőképe hamarosan a dogmára épül, vagyis „cselekedj a hitetlen nép ellen”. Így a folyamat végén már csak idő kérdése mikor lesz valaki „igazi dzsihadista”, mikor teljesíti be a fátumot, s teszi naggyá a radikális közösséget.

Mára az iszlám közösség szunnitái és síitái álnak szemben egymással, tulajdonképpen a tolerancia az idealizmussal, a megnyugvás a fundamentalizmussal néz szembe. A Korán tanítása szerint a szent háború (jihad) vallási és dogmatikai alapon értelmezhető, nem lehet politikai célokra, elvárásokra szűkíteni, vagyis minden merénylő, fanatikus – hívjuk ahogyan akarjuk – nem dogmatikai célt szolgál, hanem politikai-ideológiai célokat, megkerülve a tanítás eredeti mondanivalóját. Attól pillanattól kezdve, hogy egy vallási közösség sajátjait is képes áldozatnak tekinteni, már megszűnik puszta vallási közösség lenni, vagyis radikális-ideológiai csoport lesz, amely csak terrorban tudja saját létét biztosítani. A világtörténelem már számtalan terrorisztikus rendszert tud mutatni, melyek egytől-egyig ideológiai alapon alkottak véleményt, beszéltek és cselekedtek. Az ideológia alapja tehát a mérsékelt, burkolt terror, vagy a fékeveszett, tömegeket sem kímélő terror.

Amíg a gyökerekben rejlő problémákat nem oldja meg a nyugati világ, addig a fanatikus iszlám csoportok tovább lendítik mozgalmuk erejét. A történelmi múlt és a jelen tehát baljós gondolatokat ébreszt a keresztény Európában.

Sakač Roland