Kárpátalja Selyés szemmel

A hétvégén a Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzatának keretén belül eljuthattam a történelmi Kárpátalja régióba. Kárpátalja egészen 1945-ig osztozott a Felvidékkel, sorsközösséget, testvériséget vállalt bele, ám az urak, akik a világ dolgait irányítják aztán másképp döntöttek: 1945-ben elcsatolta a Szovjetunió, és Kárpátalján 1991-ig vörös, 1991-től pedig kék-sárga zászló lobog.

A Magyar Ifjúsági Konferencia által kínált apropót kihasználva kerekedtünk hát fel, hogy elsősorban részt vehessünk a magyar ifjúság legmagasabb szintű egyeztető fórumán, másodsorban viszont megnézhessük ezt a közeli, de olykor nagyon is távolinak tűnő vidéket, a Kárpátok felé húzódó Kárpátalját.

Már az utazás során előjöttek régi, bevett, de Európában már divatjamúlt elemek. A határon meglepetésként hatott a „van valami bejelenteni valójuk?” kérdés, ugyanakkor a „miért pont ezt a határátkelőt választották?” kérdés sem épp bizalmat és barátságot sugárzott. Aztán következett a kék-sárga határkő, majd ott feküdt előttünk egész Kárpátalja. A régió kissé mostohának hathat, ugyanakkor ha rátekintünk az éppen agonizáló ukrán gazdaságra, máris érthető válik a kátyús utak (utas kátyúk?) jelensége, az ötven centes cigaretta és a két eurós üveg vodka. Éjjen a vásárlóturizmus!

Félretéve az anyagiakat és a kényelmet, Kárpátalja rengeteg csodás dolgot tartalmaz. Aligha kell kiemelni Beregszász főterét, az abszolút magyar fenntartású II. Rákóczi Ferenc Főiskolát a volt Magyar Királyi Törvényház épületében, vagy éppen az ungvári- és munkácsi várat, Huszt várromát, vagy a Vereckei-hágót. Ez utóbbi ottjártunkkor éppen harminc centiméter hóban díszelgett, a hóvihar közepette, és az utolsó egy kilométerrel már a terepjáró sem küzdött meg, így „kénytelenek voltunk” gyalog megtenni azt a távot, dombra föl és le. A látvány csodás volt, és habár az emlékművön látszottak az ukrán megbecstelenítés nyomai (itt egy kis kék festék, amott a párja, a sárga, néhol égésnyomok), de a ködbe burkolózó Vereckei-hágó kárpótolt mindenért, a harminc centi hóért, az azt nem igazán kedvelő nyári cipőért, de még a metsző szélért is, ami kénytelen-kelletlen átfújta a kabátot. Így érződött igazán csak a súlya a helynek.

honfoglalasi_emlekmu_a_vereckeihagon_495195_50742

A konferencia egy kimondottan szép helyen, a Kárpátok ormai között egy üdülőközpontban, Antalócon a Bagolyvár üdülőben került megrendezésre. Európai-szintű kiszolgálás, ugyanakkor európai árak. A szállás mögött hangulatos patak folydogált (lényegében itt minden patak, a Tisza is innen ered), az erdő zöldjét pedig semmilyen más szín nem tudta volna felülmúlni. Egy pillanatra sem jutott volna eszembe, hogy ezer kilométerrel odébb háború dúl, s a kárpátaljai ifjak egyre csak kapják a behívókat, hogy meghaljanak egy olyan ügyért, mely nem is érinti őket.

Kárpátalja ugyanakkor néhány helyen elég szürreális is tud lenni. Személyes élmények közül ha egyet kellene kiemelnem, a csapi dupla-vasútállomást emelném ki. Csapon a GPS segítségével szinte a központban megpillantottuk a vasútállomást, amely egy klasszicista palotára hajazott, és hogy félreértés ne legyen, a homlokzatán ott díszelgett a felirat: VAKZAL (fonetikusan, ja). Belépve ebbe a csodás épületbe, mindenhol felújított díszítések, korinthoszi oszlopok, csendesen felmosó takarítónő, rendben tartott peronok, érthetetlen hangosbemondó. Ugyanakkor ami már a belépéskor feltűnt: sehol egy lélek. Gondoltuk magunkban, ez nem lehet ennyire szép, ezért némi keresgélés (és jó pár katona szikrázó tekintete után) megtaláltuk a „tényleges” vasútállomást, ami egy szocreál förmedvény volt, harminc méter hosszú szocialista freskókkal, „ízléses” betonnal, és – láss csodát – helyiekkel. Hát íme. Kezdetben eszembe jutottak Észak-Korea kirakatpiacai, hotelei, rizsföldjei, óvodái és árvaházai, de gyorsan elvetettem az ötletet. Egy EU által támogatott demokráciában ez nem lehet! (szarkazmusjel)

csap vasútállomás

Ukrajnában egyébként dúl a nemzeti öntudat (nacionalizmus?). Minden létező és lefesthető dolgot kék-sárgára pingálnak, és ha van hely, jön az ukrán címer, a Tryzub, azaz a háromfog, vagy micsoda. A szemem egy idő után megszokta a kék-sárga lámpavasakat, hidakat, szemeteseket, a minden mennyiségben fellelhető kék-sárga lobogókat, és a kék-sárga zászlót tartó kék-sárga zászlótartókat is.

Mindent összevetve Kárpátalja egy méltatlanul elfelejtett régió, amely nekünk kiváló szórakozási és kirándulási lehetőséget nyújt, hiszen fillérekből érezhetjük jól magunkat, és vásárolhatunk be, hozhatjuk haza az olcsó ukrán benzint, és az ötven centes Marlborót. A szemellenzőt viszont nem érdemes otthon felejteni, mert még véletlenül észrevesszük, mi lapul a látszat mögött, no meg megpillantjuk az igazi értékeket. Nem éri meg.

Leczo Bence