Köpönyeg konzekvenciák

A Köpönyeg egy zseniális mű, ezt nem áll módomban firtatni, illetve nem is szeretném. Nem elemezés lesz ez, nem kritika, hanem a mű továbbgondolása. Egy egyszerű kis levezetés. Amolyan villám-konzekvencia.

Nem is a végével kapcsolatban, a természetfölötti firtatása következik, hanem magának a főszereplőnek, Basmacskinnak az elhalálozása feletti mélázás. Basmacskin tehát meghal, másnap pedig új ember ül a helyén az irodában. Basmacskin egy jelentéktelen ember, nincsenek barátai, rá tökéletesen illik a “se rokona, se ismerőse nem vagyok senkinek” jellemzés. Amely egy idilli állapot. Hogy miért?
Ha meghal valaki, az nem magának, hanem a környezetének okoz fájdalmat. Talán irreális ez a kijelentés, de jó rajta elgondolkodni. Nekünk csak egy pillanatig fáj, jobb esetben semeddig, ellenben a szeretteink később, vagy éppen sohasem heverik ki a hiányunkat. Nem lenne egyszerűbb úgy élnünk, mint Basmacskin? Semmi önzőség, az ő halálát senki sem gyászolja, az ő halálával senki sem veszít. Igaz, fájdalmas a bánatba belehalni, és groteszk, de ez most lényegtelen. Ha egyedül élünk, és bármily’ módon elhalálozunk, senkinek nem fogunk hiányozni. Ez magában szomorú, de halottként valószínűleg ebből nem érzékelünk semmit. Továbbgondolva: nem hiányzunk senkinek, ergo könnyek sincsenek, fájdalom sincs, és özvegyi fátyol sincs. Senki nem tekint úgy az életére, hogy nélkülünk értelmetlen volna. És akkor a végső kérdés: ez lenne az ideális élet? Ez lenne az önzetlen élet? Önzőség ugyanis, hisz mi meghalunk, mások pedig utánunk maradnak. Önzőség ez nekünk, másoknak hatalmas fájdalmat okozunk. Basmacskin tökéletesen önzetlen lény volt. Könnyen lehet, ő az ideális ember. Mi pedig önzők vagyunk. Mindannyian.

Leczo Bence