Szeméten él a nemzet

Az irodalom- és a művészet történelme folyamán rengetegszer dolgoztak fel negatív jövőképet, úgynevezett disztópiát. Elég Orwell klasszikusára, az 1948-ban megírt 1984-re, Ray Bradbury Fahrenheit-jére, vagy éppen Huxley Szép új világára, mely kifejezés (Brave New World) azóta is használatban maradt jelenlegi, hanyatló világunk jellemzésére. Filmek terén sem kell messzire mennünk, voltak akik dokumentumfilmszerűen rögzítették, ahogy az emberiség kiirtja önmagát (Hülyeség kora), és voltak olyanok, akik vígjáték formájában mutatták be az elbutuló társadalmat (Hülyék paradicsoma). Előbbi témára, azazhogy az emberiség kiirtja önmagát, nem akarok kitérni, de nagyon jó feldolgozza az azt követő morális vívódásokat, hadakozásokat, némi horrorral és misztikummal megspékelve Dmitrij Glukovszkij, akinek a Metró 2033 című regénye a világ több országában bestseller lett, majd sikeres számítógépes játék is készült belőle.

Szeméten él a nemzet – provokatív cím, provokatív írás is dukál. Elég végignéznünk magunkon – szeméten élünk. Ömlik a szemét a TV-ből, a hangszórókból, az internetről, mindenféle elképzelhető médiumból. Nem menekültek meg a könyvek sem, hisz a ponyvairodalmat világszerte olvassák és szeretik, legyen az bármilyen gyermeteg. A könyvek elkorcsosulásaként létrejöttek aztán a képregények, hogy a képzelet és a fantázia örömét is elvegyék az olvasóközönségtől, és propagandacélokat szolgáljanak. Hisz ki ne szeretné a világ Gotham rendőrét, a kockaállú és kisportolt Batmant, vagy társait, akik mindig becsületesek, és önzetlenül cselekednek.
Kétségtelen, születtek zseniális alkotások is ilyen téren, elég csak a Sin Cityre gondolnunk, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a legzseniálisabb képregény mindig alantasabb lesz, mint a legótvarabb könyv.
A zenében is megfigyelhetünk efféle korcsosulást, a romantika mesés zenei felhozatalát egyből az újhullámos Debussy, Sztravinszkij, Bartók és Kodály szimfóniái. Igen, náluk is megfigyelhető a zsenialitás, ám szakítottak a hagyományokkal, s többük a népzenéből is átemelt a komolyzenébe, ami – valljuk be – véteknek tekinthető. Havasihoz hozzá sem mérhetőek az előbb említett zeneszerzők, aki talán a legnagyobb bűntettet követte el a klasszikus zene ellen azzal, hogy populárissá próbálta tenni. A klasszikus zene virágzik, soha annyi emberhez nem jutott el a világtörténelem folyamán, mint most, az internet korában, és mégis. Jön Havasi Balázs, és pénzt, ismétlem, pénzt próbál csinálni a klasszikus zenéből. A nép, a plebs számára teszi közé a klasszikus zenét, de nem akárhogyan: egyszerűsítve, butítva azt.

A sort a festészettel folytathatnánk, elég Rembrandt, vagy Madarász fennkölt képeire tekintenünk, aztán vessük tekintetünk Kazimir Malevics Fehér alapon fehér négyzet című „műalkotására”. Ha az avantgárdtól a minimalizmusig végignézünk bármelyik stíluson, és nem vagyunk elborult művészlelkek, csak elborzadni tudunk.

Mint minden mást, a filmművészetet is érintette a megfelelési kényszer, s a pénz hatalma. Már a degradáló ’filmipar’ kifejezés is elmond mindent. Iparág lett ebből is, mint minden másból. A régi, kimagasló filmek közelébe néhány film a technikai háttér ellenére sem férkőzhet. Manapság már csak néhány rendező tár ország-világ elé igazán sokatmondó, és további gondolkodásra sarkaló filmeket. Kiemelhetnénk a Coen-fivérek filmjeit (Nem vénnek való vidék, Hollywoodi lidércnyomás), vagy éppen Christopher Nolan nagyszerű és meghökkentő filmjeit (a Batman-trilógia kivételével, de kimagasló az Eredet, az Álmatlanság, a Memento, a Csillagok között), valamint a Lars von Trier (Antikrisztus, Melankólia, Birodalom) és Thoman Vintenberg (Születésnap, Vadászat, Zöld hentesek) által képviselt skandináv filmművészet. Nekünk sem kell távolra rohannunk igazán jó rendezőért, Magyarországon kevésbé, ám nemzetközileg annál is inkább elismert művész Tarr Béla, aki olyan zseniális filmeket jegyez, mint a Torinói ló, vagy éppen a Sátántangó. Velük szemben állnak a Michael Bay által rendezett robbantósfilmek, az igénytelen humoráról híres Adam Sandler filmek, s majdnem az összes magyar film.

Egyre inkább közelítünk a jelenhez. A fentieket elolvasva is könnyen sírásra görbülhet az ember szája, de ennél sokkal, de sokkal rosszabb a helyzet. S hogy miért?

Az igénytelenség netovábbja lett a mai magyar populáris kultúra. Édesapjukat féktelen költekezésre rávevő, s gazdagságukkal dicsekvő ficsúrok, mindenféle partyfejedelmek között már alig találunk igényességet, és értéket a művészetben. Pedig nem indult olyan rosszul ez a korszak. ’83-ban bemutatták az István, a királyt, a Pokolgép még javában játszott, a cenzúra is fellazult kissé, korábban már Radics Béla magalapozta az igényességet, Vikidál Gyula, Deák Bill Gyula, s a Beatrice fénykorát élte, egyszóval minden adott volt még egy annál is nagyobb kaliberekkel rendelkező könnyűzene kiépítésére. Ehhez képest kapunk undorító mulatóst, és materialista popot. Igen, mindkettő gyűlöletes, és igen, azért, ami.
Legfőképpen azért, mert semmi mondanivalójuk, semmi tanítanivalójuk nincs, csak úgy vannak, és csak azért, hogy öncélúan legyenek, és csak azért, hogy a szerzőik anyagi javakhoz jussanak, ehhez pedig a tömeg manipulálhatóságát, és butaságát kihasználva. Mert a tömeg buta, butább, mint az egyén, s az egyéni igényeket kielégítve elég nehéz befutni, meg kell találni a legalacsonyabb közös pontot, amit megütve vérszemet kap az átlagember, és követeli azt a „művet”, el akarja halmozni magát vele, magáévá akarja tenni. Habár semmit nem mond neki, azért ráfogja, hogy jó.

Sic transit gloria mundi.